Minden viszonylagos. Elindulok a hatkerbű bicajjal, én vagyok a laza. Öreg fószerek ránytyák be nálam idősebb csotrogányaikat, harákolnak, és néznek engem, aki végigpörgök a dugó mentén, kedvemtől függően nyugati-margit-széna vagy andrássy-lánc-batyi-széna útvonalon.
Aztán jön a csavar. M, a kollégám, elhúz mellettem kéccázzal, föl a diósárkon, már benn is a dolgozóba, émmeg micsinálok, hát persze, hogy fogas. És a fogason meg persze előtte a fogasra várva (harmadfokú pizzázó, de a kóla ugyanolyan mint bárhol) én kezdek el köhögni, a vagi bringám egy ósdi acélvázas mammutkergetővé válik. És örexem vagy tíz évet.
Betolom a brinyót a fogasra, letámasztom.
És akkor jönnek a télleg lazák. Olyan drótszamarakkal, amiktől eláll a lélegzet. Nem raknak rá olyan ostobaságokat mint váltó vagy v-fék...
Ők a jancsizók, a János hegy rémei. Förlmennek a fogassal, és lezúznak. Na ez a laza horzsolás.
Émmeg vigyorognék, hogy milyen laza persze bringák, király, énis, minden...
És akkor a lazák közül az egyik bomba 16 éves csajszi odajön hozzám, és a laza dumáját lefojtva mekkérdezi:
- Elnézést, öné ez a bicikli? Nem támaszthatnánk a falhoz? Meddig Megy?
- Városkút.... - nyökögöm és lassan rájövök, hogy akár bámulhatom a melleit is,mert én neki már csak egy vén fószer vagyok, aki nem rájdol, hanem félúton kiszáll mert csak dolgozni megy.
- Kösz! - és kettőt se nézek már a bicajok hegy dől a kopott fogas oldalának, végül az enyém, a hülye puha ülésével, hogy könnyen leszálhassak...
De nem ez a megalázó. Hanem lefele fogassal menni bringával. És lenn mikor kiszállok és néznek a srácok. Na akkor kell egy kicsit sántikálni. De nem veszik be...